Ha valaki azt vallja magáról hasznos, az tulajdonképpen mit gondol magáról? Ezen morfondírozom éppen. Miért, mitől lehet hasznos egy ember?!
Amikor egyik nyáron cseperedő éveimben nagyszüleimnél töltöttem el hosszú napokat, és figyeltem a nagy világ dolgait a rekamié oltamából, megcsapott a katonás élet sava-borsa. Ahogy a nagypapám gumicsizmában járt kelt a konyha és a kert között, a mama pedig valami eszméletlen iramban ténykedett a tűzhely körül, hogy a főzzön, majd süssön, majd fordítva ugyanezt elvégezze. Öröm volt, ha én is etethettem a tyúkokat, amikor belemarkoltam a kukoricatápba, engem is megcsapott ez a szorgosság, legyen inkább hasznosság szele. Akkoriban ilyen gyorsan még nem vártam, hogy tojjon a tyúk, hogy én buzgón beszerezhessem a még forró tojást. A konyhában is ténykedni akartam. Bár rétes tészta nyújtástól már óvva intett a mami akkoriban is, ahhoz már precízebb (éretebb) kezek kellettek. Jó dolog volt elolálkodni a kerékpározó papám után, aki ment a földre ténykedni. A Föld, sokáig hallom még ma is tőle ezt a szót. Neki az volt a mindene. A hasznosság jelképe.
Jó volt akkor az élet fűszereit ellesni tőlük, és egy jó nagy marékkal még azt hiszem mai napig is van a zsebemben belőle... és remélem sokáig benne is marad. Ha majd egyszer lesznek gyermekeim, helyeselni fogok, ha majd azt kérdik: "Apa belenyúlhatok a kukoricatápba? "
UTOLSÓ KOMMENTEK: