Az előző írásom volt kereken a 100. posztom. Nem gondoltam volna, hogy ezt is megéli a blogom, és az is büszkeséggel tölt el, hogy nem csak apum a legnagyobb rajongóm. :)
Azt se gondoltam, hog
y csokievés közben kapok ihletet egy újabb firkálmány megalkotásához, de úgy látszik, ennyi elég volt a "csodához". Érdekes töprengésbe kezdtem, ami mellesleg úgy érett bennem, de most ez a szénhidrát-bomba kiváltotta belőlem a pötyögtetés kényszerét.
Gondolkodtam magamon, barátaimon, családtagjaimon, embereken akik körülvesznek. Tudjátok, nem értek valamit, miért van az, hogy fordított arányosságot mutat a beképzeltség a valós személy énjével. Azt tapasztalom, hogy aki valóban büszke lehetne magára, mert ismerem, és látom, az szinte fejét lehajtva jár. Aki viszont fülét-farkát behúzná inkább, kiemelkedve baktat, mintha minimum egy díjátadóra menne. Persze a falka ösztön a többi társát ezzel a viselkedéssel magával vonzza, és csoportosan terjesztik az "igéjüket", hogy milyen jó kukákat szétrúgni mosolygós fejjel. Sajnos sok ilyen ember van. Kuka amortizáló okj-s képzés helyett ültetnének virágot minden utcasarokra, természetesen azt is mosolyogva, nehogy már csökkenjen az életkedvük. Annyi negatív dolog van a világban, ne legyünk ilyenek! A mosolygós eladó a boltban "Legyen szép napod!" kijelentéssel példa arra, hogy van még remény, bármennyire is azt érezzük, boldogtalan az életünk.
Sokat kell még tanulnom, hogy megértsem az élet dolgait, sokszor még magamat sem értem (legyen ez egy pici önvallomás). Viszont törekszem arra, hogy "valamit" (tudatosan nem írtam, a példa szót...) mutassak akár a blogom olvasóinak, akár a velem együtt élőknek, lévőknek. Én szeretném leélni az életem egyfajta kozmikus szeretetben, és hogy miért írom a blogom? ... mert ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem csak én kellek. Amit pedig említettem már korábban, ha egy ember gondolkodik el az írásaim elolvasása után, már megérte, immáron túl a századikon is írásra adni a szabad perceimet.
Köszönöm, kedves csokoládé!
UTOLSÓ KOMMENTEK: