Várakozunk, gyorsabban ver a szívünk, majd türelmetlenkedünk, lesekszünk, majd megint várakozunk. Várunk a csodára. Mindenzt kellően jókedvvel átítatva, mosolygósan.
Emlékszem, amikor hozzánk jött ez az öreg szakállas hosszú hajú, már már meseszerűen minden évben percre pontosan érkező valamit hozó ember... Akiről egész évben semmit sem hallottam, és érdekes mód, mindig csak így Karácsony felé beszéltek róla nekem szüleim, és a bájosan mosolygó nénik az utcán..
" Jó voltál Ádámka, mert akkor hozzád is jön a Jézuska! "
Hogy ő majd jön hozzám, és ne lessem meg, mert akkor soha többet nem fog jönni. Talán ennyire szégyenlős volt?! Mai napig sem tudom. Mindenesetre kellően felcsigázott a jelenségével ez az idegen. Szobámba vártam, a Jézuskát (ugyanis így hívták, szerintem nagyon egyedi neve volt). Majd hívószóra amikor szüleim megadták a jelet, mint valamiféle futóversenyen, úgy rohantam ki, hogy még elcsípjem ezt a pasast, aki hozzánk jött ezen a jeles napon. Persze ő már addigra mindig elillant, amire én elcsíphettem volna. Nem lennék jó rendőr. De ha az is lennék, rögtön megszüntetném a körözést egy olyan személy ellen, aki ajándékokat hagy maga után a tett helyszínen, és valójában nem is visz el semmit sem.
Kultuszával számomra valami olyat adott, amit sorolhatok büszkén gyerekkorom kiemelkedő emlékeihez. Ki ne emlékezne azokra a halálosan lassan és oly annyira izgalmasan pergő percekre Karácsony estéjén? Ki ne türelmetlenkedett volna szájából kikandikáló beiglivel a díszes csomagok kibontását indító pisztolydörrenésnél?
Ez az öreg szakállas Úr, megtanított nekem akkoriban valamit. De valami olyat adott nekem, ami nem ér fel semmilyen ékes ajándékkal sem, amit a fa alá lehetne helyezni. Emléke mai napig mosolyt csal arcomra, bár már kisvonat helyett valami mást ad, és oldalba bökve csak ennyit tesz hozzá:
" Boldog Karácsonyt pajtás! Hoztam neked egy ajándékot. "
UTOLSÓ KOMMENTEK: