ádííí blog

Ha csak az előző posztomra gondolok, és ismét górcső alá veszem a nagyszüleim, az alábbiakat gondolom: Amikor reggeliztünk, vagy bármely napszakban ettem náluk, és véletlenül leesett a megkent kenyér az asztalról, olyan szerencsétlen módon, hogy ráadásul a vajas felé érte a padlót, a mama csak felvette, letörölgetést szimulálva a kezembe nyomta, mondván " Jó ez még, nem lett ennek semmi baja! ".

Én ezek után ugyan picit ellenkezve, viszont annál nagyobbakat harapva faltam tovább a reggelim a virágos abrosz társaságában. Ellenkezni azt tudtam, de ha egyszer éhes volt az ember, be kellett tartani ezt a napi rutint. Picit furcsa volt már azt úgy utánna elfogyasztanom, de az ég egy adta világon annak ugyan semmi baja nem volt, csak mégis, le esett a földre címszóval könnyebb volt számomra fintorogni egy picikét.

Az élet is minta ilyen lenne, mint akkoriban az a megkent vajaskenyér volt azon az asztalon. Velünk is előfordul néha, hogy a már földre ejtett kenyeret kapjuk az asztalunkra. Sokan egyből ki is dobják, sokan bezzeg beleharapnak, sokan pedig csak beleharapnának. Én nem bántam meg, hogy azon a reggelen abba beleharaptam, mamám szavai meg mai fejjel bölcseségekké formálódtak a fejembe. Így együtt véve legszívesebben most is reggeliznék náluk egy olyan vajaskenyeret, abban a metaforikusan szép hangulatban, mert abból a harapásból én tanultam valamit. Gazdagabb lehetsz, ha megismered a kezedben lévő érme (vajaskenyered) mindkét oldalát.