Egy majdnem egy órás edzés után, picikét elfáradva, magamat süttetve a napon, átjárja mindenemet a Nap ereje, és újra tölti a testemet-lelkemet valami leírhatatlan energiával, amitől olyan állapotba kerülök, hogy azt nem tudom szavakba önteni, de érzem, hogy kifejezetten jó.
A madarak már megint lopják a cseresznyét, és ha egy nesz felrezzen az oldalukba, rögtön odébbállnak, de egy perc sem telik el, már újra akcióban is vannak. Kis kertünk kommandósai sosem tétlenkednek, amire fáj a foguk, azt megkaparintják, kerüljön amibe kerül. Nekünk meg csak a bosszankodás jut.
Ma valamivel emeltem a tétet, + egy km-t hozzácsaptam a távhoz, mert rájöttem, hogy ha átlendülök a holtponton, utána kifejezetten erős késztetést érzek, hogy fussak még, többet és többet. Nem tudom magamat leállítani. Ez így van mindenben, ezen nem lepődöm meg. A megszokás nagy úr. A testem meg csak visz, a lábaim dolgoznak, az agyamba boldogság hormonok ezrei szabadulnak fel, annyira élvezem ezt az összhangot.
Most meg csak vízparton ülve pötyögök itt, az ujjaim még izgágák, most őket fárasztom... Este a cimbivel meg talán egy sör is lecsúszik majd. :)
UTOLSÓ KOMMENTEK: