Hógolyót gyúrtál, havas lett a kezed. Azt a pici jeges gömböt minden erőddel jó távolra hajítottad, majd amikor az leért, belefúrodott a hóba és egy lyukat hagyott azon.
Sok kissrác gyúrja a hógolyót nap mint nap, gyermeki vérengzők lesznek, amikor egymás megdobása a cél. Sajátosan bokorból ki-be ugrálva, megszégyenítve a legnagyobb akcióhősöket, támadják egymást ezzel a jeges jósággal. Ha egy picit is fáj a másiknak, ha fültövön dobják, egy szelíd kacajjal már viszonozza is a támadást a másik felé. Örömteli nem? Emlékszem, mi is rengeteget hógolyóztunk, vártuk, hogy vége legyen az okításnak, és szabadok legyünk délután, mint egy madár... mi is okítottuk egymást, hogy ki a taktikusabb kapitány a hómezőkön. Bunkert építve, esélyt se adtunk egymásnak, hogy valaki túl élje a nyílt terep fagyos pofonjait. Örömteli volt.
Ahogy felnőtt az ember, a hó is összement a szemében. Hólapátolás fárasztó rituáléjának kellékévé vált az az anyag, amiből régen megformáztuk volna az egész világot. Ma meg már ha leesik a hó, " minek esett ez már megint?! " ; " kellett ez a francnak, megint mehetek lapátolni.. " kérdések, és felkiáltások haggyák el a szánkat, a kisgyermek meg nem érti, miért kell bánti a havat, ami számára a legmókásobb barát ezekben a fagyos napokban.
Ahogyan felnőtté váltunk, elolvadt a szemünkben a hógolyónk, már nem is repül annyira távolra, ha elhajítjuk, és ha jól össze is gyúrjuk, egyre vízesebb lesz tőle a kezünk.
UTOLSÓ KOMMENTEK: