Egy kietlen erdőszéli telken állt egy ház, falai roskadoztak, tetejét is jócskán megmarcangolta már a szél ereje. Ablakai picik voltak, szöges lécekkel toldozva, a pók is már csak unottan játszott közte a légy vadászat óráiban. Ajtaján egy teljesen kiszáradt koszorú élcelgett még talán a 90-es évek első éveiben akaszthatta oda a ház gazdája. Egy tölgy a kert végéből büszkén tekintett a kicsiny házra, eltelve tudatta vénségével, ő már többre vitte, mint ez a tákolmány. Kukoricakórók közül kismacskák nyávogása vitt életet a pillanatba, amikor arra járt valaki, semmi és senki más.
Áthámozva magam a bozóthadseregen, olyan kíváncsiság kerítette hatalmába, ami határozottan a házba csábított. Belökve az ajtót, annak nyikorgástól a por is felszállt az asztalról a kifakult terítő szálainak fogságából. Körbenézve mindent ami mozdítható volt, már elvitték, csak a bútorok voltak azok, amiket kreativítás hiányában mégiscsak eredeti helyén hagytak. Alaposan figyelve se talált semmi érdekeset ott éppeszű lény. De amint lábammal szerencsétlenül felbillentettem egy széket, annak alján egy feliratot pillantottam meg. Ez állt rajta: "Ha majd egyszer ezt olvasod az adiii.blog.hu-n, akkor már megérte belekarcolnom ezt a sort ide!" Névnek pedig fakón oda volt firkálva még valami. Talán arra utalt, hogy képzeljük bele a magunkét. Meglepődve olvastam ezeket a sorokat, de sose gondoltam volna, hogy a globalizáció és az internetes habitusok egy kietlen viskóig viszik a blogom hírét, téged meg ezzennel ennek a posztomnak végső mondatáig...
...ha valamibe beleéled magad, ne félj attól se, ha esetleg csalódás érne
Értékes ember lehetsz így!
UTOLSÓ KOMMENTEK: