ádííí blog

Ha fent lennénk az égen, onnan felülről csak pici pontokat látnánk, ahogy sétálnak, rohannak, összebújva állnak egy parkban, kergetik egymást, eltévedve kóvályognak egy utcában, állnak egy helyben és várnak egy másik pontot, maguk után húzva ballagnak a pici pontok, rúgdosnak valamit maguk előtt, vagy fizikai erő hiányában beszállnak egy konzerves dobozba és eltünnek a látómezőnkből. Ahány pont, annyi jellem. Sok pici pont más ütemben, máshogyan, egyik sem lenne ugyanaz, ha még keresnénk is.

Felülről kémlelt hangyaboly. Nekünk ők is csak pontok, mégis csodálatra méltó, amit tesznek nap mint nap. Se bűnözés, se pökhendíség, se csalás, se semmi kártyékony, mégis olyan szépen megy az ő kis szervezett bioritmusuk. Dolgoznak, építenek naponta valamit a bolyhoz, kitartóan hajszólnak egy távoli célt, amikor elindul a sok kis munkáshangya egy másik boly felé. Végeláthatatlan az út, de bennünk irigylésre méltó a kitartás és az akarat. Nevelik a jövő nemzedékét jóban és rosszban. Pusztán az időjárás vagy az emberi fizikum ami támadhatja őket, mert ők ugyan egymást nem háborgatják. Nincs hangyadepi, nincs suicidhangya, nincs munkanélkülis munkáshangya és hangyaösszeesküvéseket sem gyártanak egymás között.

Egy hangya valahol a boly közepéből üzeni az összes cserebogárnak, hogy sok pici pont legyőzi még a legnagyobb pontot is, amit valaha filctoll rajzolhatott, vagy ecset festhetett.

Ha csak az előző posztomra gondolok, és ismét górcső alá veszem a nagyszüleim, az alábbiakat gondolom: Amikor reggeliztünk, vagy bármely napszakban ettem náluk, és véletlenül leesett a megkent kenyér az asztalról, olyan szerencsétlen módon, hogy ráadásul a vajas felé érte a padlót, a mama csak felvette, letörölgetést szimulálva a kezembe nyomta, mondván " Jó ez még, nem lett ennek semmi baja! ".

Én ezek után ugyan picit ellenkezve, viszont annál nagyobbakat harapva faltam tovább a reggelim a virágos abrosz társaságában. Ellenkezni azt tudtam, de ha egyszer éhes volt az ember, be kellett tartani ezt a napi rutint. Picit furcsa volt már azt úgy utánna elfogyasztanom, de az ég egy adta világon annak ugyan semmi baja nem volt, csak mégis, le esett a földre címszóval könnyebb volt számomra fintorogni egy picikét.

Az élet is minta ilyen lenne, mint akkoriban az a megkent vajaskenyér volt azon az asztalon. Velünk is előfordul néha, hogy a már földre ejtett kenyeret kapjuk az asztalunkra. Sokan egyből ki is dobják, sokan bezzeg beleharapnak, sokan pedig csak beleharapnának. Én nem bántam meg, hogy azon a reggelen abba beleharaptam, mamám szavai meg mai fejjel bölcseségekké formálódtak a fejembe. Így együtt véve legszívesebben most is reggeliznék náluk egy olyan vajaskenyeret, abban a metaforikusan szép hangulatban, mert abból a harapásból én tanultam valamit. Gazdagabb lehetsz, ha megismered a kezedben lévő érme (vajaskenyered) mindkét oldalát.

Ha valaki azt vallja magáról hasznos, az tulajdonképpen mit gondol magáról? Ezen morfondírozom éppen. Miért, mitől lehet hasznos egy ember?!

Amikor egyik nyáron cseperedő éveimben nagyszüleimnél töltöttem el hosszú napokat, és figyeltem a nagy világ dolgait a rekamié oltamából, megcsapott a katonás élet sava-borsa. Ahogy a nagypapám gumicsizmában járt kelt a konyha és a kert között, a mama pedig valami eszméletlen iramban ténykedett a tűzhely körül, hogy a főzzön, majd süssön, majd fordítva ugyanezt elvégezze. Öröm volt, ha én is etethettem a tyúkokat, amikor belemarkoltam a kukoricatápba, engem is megcsapott ez a szorgosság, legyen inkább hasznosság szele. Akkoriban ilyen gyorsan még nem vártam, hogy tojjon a tyúk, hogy én buzgón beszerezhessem a még forró tojást. A konyhában is ténykedni akartam. Bár rétes tészta nyújtástól már óvva intett a mami akkoriban is, ahhoz már precízebb (éretebb) kezek kellettek. Jó dolog volt elolálkodni a kerékpározó papám után, aki ment a földre ténykedni. A Föld, sokáig hallom még ma is tőle ezt a szót. Neki az volt a mindene. A hasznosság jelképe.

Jó volt akkor az élet fűszereit ellesni tőlük, és egy jó nagy marékkal még azt hiszem mai napig is van a zsebemben belőle... és remélem sokáig benne is marad. Ha majd egyszer lesznek gyermekeim, helyeselni fogok, ha majd azt kérdik: "Apa belenyúlhatok a kukoricatápba? "

El van havazva az ember, nagyon más stílusba él, amikor folyamatos teljesítménykényszernek van kitéve. Elég csak belegondolni a vizsgák széles palettájába, és máris katonásan be kell osztani az időt, tanulásra szánt perceket, amikor napról-napra számonkérés folyik. De szerintem ezt is lehet másképp csinálni.

Ahogy a fortyogó ebédet is, az emberek többsége másképp csinálja, pedig a recept ugyanaz a kezükben. Két húsleves sem azonos, sőt még a hasábburgonya is más ízeket tud hozni asztalról asztalra hasonlítgatva. Megmondom, hogy ha én főzök, azt hogyan "ízesítem", hogy a végén tényleg kellemes emlékekkel távozzak egy élménygazdag össznépi kulináris falatozás után.

1, Az előkészületeknél érdemes fejből dolgozni. Én szeretem elhagyni a "bevásárlócetlim". Vagyis általában arra törekszem, hogy elhagyjam. Úgy lazább. Már ha ezt megtesszük, úgy zsigerből, akkor elég egyedi húslevest főzhetünk az általunk összeválogatott dolgokból.

2, Amikor már megvan amit szerettünk volna, kezdjük el a műveletet. A főzés művészetét. Ne egyszerre akarjuk az összes összetevőt megfőzni, szépen egyesével adagoljuk a vízbe a zöldségeket, fűszereket, húsokat.

3, Ha már úgy érezzük igazán főzünk, csináljuk szívből. A kavargatás, fűszerezést tegyük oda, ahogyan kell!

4, A húslevest is ott lehet hagyni "magára". Addig pihenjünk, és foglalkozzunk mással, nem lesz ránk féltékeny az az aranysárga manna ott a fazékban, ha mást teszünk-veszünk.

5, Pihenésünk után megújult erővel kevergessük tovább.

6, Végezetül elkészült a remekmű a precíz munkánk által. Nem olyan gyorsan, főtt jópár órát, de semmi sincs egyből meg, ami jó.

Kedves "főzni" akaró emberek, tényleg csak apró dolgokon bukik vagy áll a húsleves miensége is, de szerintem ha ezeket valaki betartja a tanulási moráljánál is, időben fűszerez, egyenletesen keverget, és magára is gondol, mindenki ízletes húslevest ehet majd vasárnaponként. Az enyém most picit megkésett, de remélem még forrón, gőzölögve kaptátok a tányérotokba.

Jó étvágyat az esti ebédhez!

Egyik szobából lépünk át a másikba, egyik ajtót nyitjuk ki a másik után, és lépünk át két különböző küszöbön, attól még ugyan abba a házba lépkedünk. Láttál te már olyat, hogy december 31-ről január 1-re valami csoda bekövetkezett volna? A közhelyes kívángatásokat félretéve, célravezetőbb lenne, ha egymásnak Boldog ajtónyitást kívánnánk! , így az új év beköszöntével. Mert attól, hogy valaki új esztendőbe lépett, még nem váltott meg világot s magát, mint sem a tervrajzon megszerkeztett ház sincs még teljesen kész, és nem tudjuk élvezni minden helyiségének örömét. Amikor újévi fogadalmat teszünk, asztalra csapva tegyük azt meg. Ha már a lencseevés hagyománya mellett, újévi fogadalamon tétele is divatos jelenség az emberek körében.

Lehettem vagy 11-12 éves, amikor annyira átéltem az újév szelét s ünnepét, szemléltem, hogy ilyenkor mindenki miért teremt hagyományt tűzijáték robbangatással, és konfettiágyuval. Aztán felnőtten már visszagondolva, amikor kezembe fogtam egy pirotechnikai csodát, átéreztem, hogy gyermek lennék megint, szikra gyúlna a szemembe ilyenkor, mint abba a puskaporos csőben, azokban a puskapormentes időkben, amikor annyira szép volt minden, és meseszerű. 

Minden nap teremthetünk szilvesztert és tűzijátékot a lelkünkbe, csak fogjunk egy gyufát és gyújtsuk azt meg, mielőtt átlépünk egy küszöböt, hogy valóban égjen és robbanjon.

Boldog ajtónyitást!

Várakozunk, gyorsabban ver a szívünk, majd türelmetlenkedünk, lesekszünk, majd megint várakozunk. Várunk a csodára. Mindenzt kellően jókedvvel átítatva, mosolygósan.

Emlékszem, amikor hozzánk jött ez az öreg szakállas hosszú hajú, már már meseszerűen minden évben percre pontosan érkező valamit hozó ember... Akiről egész évben semmit sem hallottam, és érdekes mód, mindig csak így Karácsony felé beszéltek róla nekem szüleim, és a bájosan mosolygó nénik az utcán..

" Jó voltál Ádámka, mert akkor hozzád is jön a Jézuska! "

Hogy ő majd jön hozzám, és ne lessem meg, mert akkor soha többet nem fog jönni. Talán ennyire szégyenlős volt?! Mai napig sem tudom. Mindenesetre kellően felcsigázott a jelenségével ez az idegen. Szobámba vártam, a Jézuskát (ugyanis így hívták, szerintem nagyon egyedi neve volt). Majd hívószóra amikor szüleim megadták a jelet, mint valamiféle futóversenyen, úgy rohantam ki, hogy még elcsípjem ezt a pasast, aki hozzánk jött ezen a jeles napon. Persze ő már addigra mindig elillant, amire én elcsíphettem volna. Nem lennék jó rendőr. De ha az is lennék, rögtön megszüntetném a körözést egy olyan személy ellen, aki ajándékokat hagy maga után a tett helyszínen, és valójában nem is visz el semmit sem.

Kultuszával számomra valami olyat adott, amit sorolhatok büszkén gyerekkorom kiemelkedő emlékeihez. Ki ne emlékezne azokra a halálosan lassan és oly annyira izgalmasan pergő percekre Karácsony estéjén? Ki ne türelmetlenkedett volna szájából kikandikáló beiglivel a díszes csomagok kibontását indító pisztolydörrenésnél? 

Ez az öreg szakállas Úr, megtanított nekem akkoriban valamit. De valami olyat adott nekem, ami nem ér fel semmilyen ékes ajándékkal sem, amit a fa alá lehetne helyezni. Emléke mai napig mosolyt csal arcomra, bár már kisvonat helyett valami mást ad, és oldalba bökve csak ennyit tesz hozzá:

 " Boldog Karácsonyt pajtás! Hoztam neked egy ajándékot. "